Folytatódnak a torkos kis kobold kalandjai. Ebben a kötetben a jó barátok egy bájos mukilány, Biberke megmentésére sietnek. Az árva mukilányt a zoknimuki-család fogadta be otthonába, ám alig telik el egy hét, Biberke az éj leple alatt útnak indul, hogy visszatérhessen titkokkal övezett távoli otthonába. Az út veszélyes és kalandos, és bár a mukilány igen bátor és vakmerő, a kissé mohó és esetlen mukifiú varázserejére és bizonytalannak tűnő, de annál önfeláldozóbb tervére is szükség van ahhoz, hogy a mukilány végre hazatérhessen.

 

(részlet a könyvből)

„- Jó napot kívánok – köszönt Frottír. A bajusztalan muki felnézett, áthatóan vizsgálgatta Frottír ábrázatát, majd így szólt:
- Sunyizás, sündörgés, kunyizás tovább az ötödik ajtónál – mondta és beletemetkezett a magnóba.
Frottír zavarodottan gyűrögette batyuját.
- Nem, kérem – nyögte. – Az úgy volt, hogy…
- Szócséplés, szátyárkodás, hablatyolás az utolsó ajtónál – vágta rá a hájas nyomozó.
- Eltűnt, felszívódott, köddé vált – nyöszörögte Frottír izzadva, és igen tele volt már a batyuja a hivatalnokok értetlenkedésével.
- Az más – fordult el a magnótól a nyomozó és hellyel kínálta Frottírt és vattát. Leültek a kupakokra és megvárták, hogy a nyomozó pipára gyújtson.
- A nevem Karton. Kemény Karton – pöfékelte a nyomozó. – Húsz éve vagyok füllencs, és eddig minden szökevényt lefüleltem.”