Pierre elhagyja az iskolát, mert szerinte semminek sincs értelme. Az osztálytársai megpróbálják bebizonyítani az ellenkezőjét a fiúnak. Vajon sikerül-e nekik?

 

(részlet a könyvből)

„ Augusztus második hete volt. Az égetően meleg naptól lusták és ingerlékenyek lettünk, az aszfalt csak úgy ragadt a tornacipőnk talpához. Az alma és a körte épp annyira ért meg, hogy kiválóan lehetett velük dobálózni. Nem törődtünk semmivel. Az első tanítási nap a szünidő után. Az osztályterem tisztítószer- és szünet utáni szagot árasztott. Az ablaküveg kristálytisztán mutatta a tükörképünket, és a táblán se látszott krétapornyom. A padok szabályos kettős sorokban húzódtak, mint a kórházi folyosók: az évnek csak ezen az egy napján nézett ki így a tanterem. A 8/a osztály.
Leültünk a helyünkre és nem volt kedvünk belakni a rendet.
Lesz még időnk, lesz kupi is. Csak nem ma.
Eskilden tanár úr ugyanazzal a poénnal üdvözölt bennünket, mint minden évben: - Gyerekek, örüljetek a mai napnak! Iskola nélkül vakáció sem lenne.
Nevettünk. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy idén sem hagyta ki.
Ebben a pillanatban állt fel Pierre Anthon.
- Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. – Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.
Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokkal azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk biccentett, és kiment anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót.”